broken cups - slaves of the grave (2012)

kellett. kellett már ez nagyon. nagyon ígéretes ez a lemez, sokszor lepörgettem már és azt kell mondjam, hogy bekerültek nálam az idei legjobb hazai lemezek közé, mert amit csinálnak azt én nagyon bírom. kegyetlen jól ötvözik a sötét szinti punkot a post punkkal és a new wave-vel. én ezeket a műfajokat külön-külön is szeretem, de így egyben abszolút tarolnak. valami olyasmi ez az egyveleg, mintha a screamerst, a fall-t, a kései blitz-et, a korai stranglerst összekevernénk és adnánk hozzá egy kis milemarkert. hát nem zseniális? dehogynem. megvan az egésznek a lendülete, hogy csak azt veszem észre, hogy már megint lepörgött. és nagyon jól összerakott számokról van szó, nem is tudnék töltelék számokat mondani. meg az egésznek van egyfajta zaklatottsága. végig. mintha nagyon fel lennének baszva és ezt a sok idegességet beleölnék a zenébe. persze nem kizárt, hogy ez így is van. lehet ezekre a számokra táncolni furán, utazás közben fejben bugizni meg lábat rázni meg igazából mindent. a lemez hangulatáról még annyit, hogy olyan mintha egy sötét alagútban egy hullámvasúton utaznál és nem tudod, hogy vajon mikor fognak pofán önteni egy vödör huggyal. aki nem szereti az ilyen zenét, annak nagyon szar lehet, aki viszont igen, az hallgassa/töltse le. mindfuck!